röhej, ahogy mászkálok itt köztük a hülyegyerek-frizurámban, ordít rólam az elveszettség és ártalmatlanság, kicsit se kimódolva. a hülyegyerek-cuccaimból is, amikben csavar csak annyi, hogy még én is éppen értsem. a fejem közben tele az én elmondhatatlanul szépséges meg rémséges dolgaimmal, a hasznos rosszakat dobálom kifele sorban.
ők is nagyon kedvesek és szépek, és néha komolyan szeretnék én is egy ilyet magamnak, már csak a vicc kedvéért is; de ez az a fajta, amelyik alapból szandálban nyáron, nem fog menni és kész.
azt is tudom már jó ideje, hogy beleportáltak egy ilyen új-angliai fuharosokszerű izébe, utoljára a faluból lovagoltam ki, a táncmulatság után, de már ez sem érdekel.
izgatottan várom, amikor először leírok vmi olyat, mi volt ebédre, főleg mert én soha, de azért félek is egy kicsit, az lesz ám a nap.