Te, aki        meghallgatsz,         adj életet, hogy úgy mondjam.
   Nem teszlek érte felelőssé.
   Nem tudom, ki mondatta velem első szavaimat. Bánom, hogy nem másként kezdtem.
   Még tisztességes nevem sincs. Az, ami van, félrevezető, ha nem hamis. Különben sem én választottam.
   Emlékezetem szerint nem kértem, hogy megfoganjak. Nem mintha nemzőimet józan meggondolás vezette volna. De akkor is. Ezért még számolunk. A gyermek: bosszú.
   Úgy tetszik, kezdettől fogva tudtam, ki vagyok, bár nem tudtam, hogy tudom; a legjobb a boldog tudatlanság; de lehet, hogy tévedek.
   Most, hogy már töprengő lény vagyok, nem örömem az élet: ez fűz a világhoz.
   Én így látom a helyzetemet: beszélek itt valami furcsa, szenvtelen hangon, közben magam nem is hallom. Apró szívességekre hagyatkoztam. Hogy aztán értenek-e, sejtelmem sincs.
   Itt vagy még? Ha igen, én vagyok a vak meg a süket, de lehet, mi ketten egyek vagyunk, vagy talán mindketten mindkettőnk. Lehet agyrém az ember. Voltak már nekem ennél furcsább ötleteim is. Abban reménykedem, hogy teljesen reménytelen fikció vagyok. Amíg mesélünk, élünk.
   Úgy látom, első személyű, unalmasan döcögő elbeszélést kell látnom magamban. Egyetlen, kezdet avagy előzmény nélküli névmást - nem igényelte senki, haladékot sem ad neki senki. Az alanyt pótlom, tartalmatlan forma vagyok, érdektelen elv, semmibe merülő vak tekintet. Ki vagyok én. Egy kis crise d'identité a kedvedért.
   Össze kell szednem magam.
   Nézd csak, írás vagyok. Mégsem, hallgass csak, hangos szöveg vagyok, semmi más, de nem nyúlok hosszúra. Kilátásaim ragyogóak voltak, hogy meg se foganjak, kitűnőek, hogy meg se szülessek, és kedvezőek, hogy ne sokáig húzzam. Még vannak is. Másrészt, ha a magamfajtának megengedtetik, hogy egy bizonyos életkort és fejlettséget elérjen, az Úr legyen hozzánk irgalmas - várható élettartamunk, mint ismeretes, disznó módon növekszik, nemhogy csökkenne. Ha hagyod, hogy sivalkodjak, a végén majd örök életű leszek - okos ember ért a szóból.
   Ha hiszed, ha nem, viszonylag érdekesen kezdődtem. Expozíció.
[...]
   Az önmegvetés nem kenyerem, de a paradoxonok kedvelése miatt leküzdhetetlen utálat fog el magam iránt. Főbb hajlamaim közül megvetem a borúlátást, az önimádatot, a szolipszizmust, a kegyetlenséget, a szójátékot, a kishitűséget, gyűlölöm az öngyűlöletet, ergo önmagamat; lesajnálom az önsajnálatot, így hát ment vagyok édes hitványságától. Vagy ki tudja. A magamfajtának a lét fele sem tréfa.
[...]
   Menet közben a dolgok, sajnos, világosabbá válnak. Azt veszem észre, hogy nincs testem, sőt mi kevesebb, úgy tüntettem itt fel örömtelen, kilátástalan magamat, mintha megtestesült, besavanyodott öntudat lennék. Ezennel kijelentem, hogy még ez sem igaz. Nem eszméltem magamra, azt hiszem. Nem hiszem... hogy tudnám, mit beszélek.
   Jól van jól, elég jól benne vagyok már, hogy is mondtuk csak, az életemben ahhoz, hogy jól tudjam, mi lesz a vége, ha valami értelmetlen meglepetés be nem üt. Ha valami drámai fordulat eredményeként sikeresebb lehetnék... elviselhetőbb... elszenvedhetőbb... az már megtörtént volna, ebben, azt hiszem, egyetértünk. Némi javulás azért még mindig nem elképzelhetetlen. Vannak még csodák. A rádióhullámon járó deus ex machina esélyei azonban meglehetősen lehangolóak.
   Na, jó, színt vallok: Nagyon az elején még én is örök életre törtem. Dölyfösen azt hittem, szép és erős leszek, árad a szeretet belőlem, hozzám. De legalább egy a tucatból. Még attól sem estem mindjárt kétségbe, hogy számos fogyatékosságomra derült fény - a jelenlét nemléte, hogy csak egyet említsek. A nyomorékságnak is megvan a maga hősiessége, ugyebár. A tipikus hős mindig harsány, ugyebár. Csakhogy a megnyomorított hős az egy valami, elvégre még attól ő a hős - megint más a hősködő nyomorék, aki stbstbstbstbstb. Nekem az a vesztem, hogy az eszményi görbe tükre vagyok, tulajdon agyam torzszüleszménye.
   Csak nem ugyanazt hajtogatom? Az egyvágányú elme könnyen az indító vágányon találja magát. Talán születésem közben rekedtem meg valahol, és még mindig az anyaméhben vagyok; kifejletem meg a többi csupán jelzi, mi vár rám, csupán ok a terhesség megszakítására.
   Anyaméh, koporsó, börtön - akár így, akár úgy, ez az, ahonnan nem nyílik kilátás, kilátástalanul értelmetlen hát a folytatás. Mivel a Papa mulasztásai közé tartozik az is, hogy elmulasztott véget vetni életemnek, amikor ezt meg kellett volna tennie, most azonnal kikapcsolom magam, ha tudom.

Nem tudom. Akkor hát, ha valaki hallja idebentről a hangom, mely mintha elsüllyedt tengeralattjáróról jönne, és végemet vetheti, könyörgök, tegyen szívességet mindkettőnknek.

Nem tett. Nagyon jó, akkor hát elő az ásszal: Apám, könyörülj rajtam! Követelem! Te vén fabrikátor, hát nincs szégyened! Vess már véget az egésznek, az ég szerelmére!