rendes ember ilyenkor a lábát se, suttogtam le vagy százszor, még reménykedve, de inkább büntiből, mert kedvem hétvégén már végképp semmi. aztán mégis, mert unalom nagyúr, én meg hű a sírig. hát stílusra erőteljes, reménykedve kaptam fel a fejem, csak ki ne lyukassza a pauszpapírt. köszi, sodródtam fura mintákban tovább, kultúrjav és döglődő lazac; ezt már csak reflexből is, de igazából egy régi lassú spirálkarra vágytam. aztán szintet léptem meg bárnépségest is próbáltam játszani, de esküszöm egytől-egyig halott mind már, pedig maxra tekert infrával. a végére a vmikor régen, egy távoli didaxisban szintre süllyedhettem, pedig csak blogomról motyogtam, miközben eladtam a jogokat, de ezt már hajnaltájt és keservesen is; örök utánlövéses, brando az erkélyen. most meg még simán örülhetnék is, hogy ennyivel megúsztam, ilyen boldog se voltam.